Pál Krisztina

1979-ben születtem, Budapesten egy három gyerekes család legidősebb gyermekeként; egy húgom és egy öcsém van, mindkettejükkel nagyon jó a kapcsolatunk. Amióta az eszemet tudom, – bár egyházi hátterem felnőtt koromig nem volt –  mindig fontos volt a számomra, hogy a Jóistennel megbeszélhessem az életem minden dolgát; imádkozó gyermek voltam. Különleges helyet töltött be az életemben az Istennel való kapcsolat, a Róla való gondolkodás, bár komolyabb igeismeretem huszonéves koromig gyakorlatilag nem volt. Mégis azokat a tényeket hogy Isten mindenek felett jó, Isten van, létezik, meghallgat engem, és cselekszik az életemben a kezdet kezdetétől nélkülözhetetlennek gondoltam, éreztem az életemre és mások életére nézve is. Nem tudtam és nem is akartam elképzelni a világot nélküle. A legkorábbi Istenélményem, amire világosan emlékszem, 6 éves koromból való, amikor ebédbefizetés helyett csellóra sikerült jelentkeznem az általános iskola hátsó padsoraiból. Már akkor meg voltam győződve, hogy ezt a hangszert Tőle kaptam. Számos lelkileg nagyon nehéz helyzetben volt megtartó, megmentő eszköz a zene, a csellózás. Sokszor megóvott teljes eltévedéstől, összeomlástól és a gyógyulásomban a dicsőítés lett az egyik fontos „bejárati kapu” Isten számára az összetört, tehetetlen, sötétségben lévő szívem eléréséhez.  

Azt gondolom ez másokkal is így lehet, hiszen az emberi szívek nagyon hasonlóak, és Isten azoknak a legjobb ismerője. Ma is vallom, hogy a zenén, a dicsőítésen keresztül Isten olyan szíveket is elér és meg tud gyógyítani, amit máshogyan nem lenne lehetséges. A zenélés által talált meg a jelenlegi közösségem, az MPE Segítség Köve Gyülekezet, ahol ma a zenekarban, a dicsőítésben csellózhatok.

Isten személyes jelenlétét, törődését, vígasztalását a vőlegényem elvesztése, halála utáni, öt évig tartó mélységes önvádban, gyászban, fájdalomban tapasztaltam meg az addigi legerőteljesebben. Krízist, cél- és értékvesztést, az életem összeomlását, ronccsá válását éltem meg. Némán küzdöttem az életemért, aminek az egyetlen esélye az volt, hogy magamban könyörögtem, beszéltem Istenhez, hogy mentsem meg. Rajta kívül nem volt senki más, aki tudott volna valamit tenni, rajtam segíteni. A két testvérem 5 éven keresztül kitartott mellettem. 

Volt egy pont, egy reménytelen felkiáltás után, amikor Isten úgy válaszolt, hogy mély belső bizonyosságom lett arról, hogy Isten hallja az imádságaim…5 éve hallja, hallgatja az imádságaim, mindent hallott, amit neki mondtam és figyel rám…egy szó sem veszett el, a szemei rajtam vannak. Ez önmagában is megnyugtatott, de Isten vitt tovább. Egy hideg novmberi éjszakán a csillagos égre tekintve, választ nem remélve vagy kérve elmondtam neki, hogy „Uram, én mindent elrontottam”.

És Isten felelt, hozzám hajolva: „Minden rendbe fog jönni”.

Ettől a ponttól fogva kezdtem – napról napra, csodáról csodára, teljesen biztosan, mint akit az Úr emel ki a sárból, rak össze, épít fel, állít helyre – gyógyulni és felépülni. 

Eredeti végzettségemet tekintve vegyészmérnökként, majd mérnöktanárként végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen, kutató voltam, majd 2009-ben – a vőlegényem halálával szinte egyidőben – PhD fokozatot szereztem. A halálát követően az egész addigi életemet magam mögött hagytam. Csak az maradt meg belőle(m), amit Isten bennem mások javára használni akart és visszahozott. Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. 

2020 márciusában, pontosan mielőtt beütött a COVID, küldték be a PTF tanulmányi asszisztensi álláshirdetését a gyülekezeti csoportba. 1 hónappal előtte mondtam fel az előző munkahelyemen, nem tudva hogyan lesz tovább, kerestem. A hirdetést elolvasva, kérdés nélkül, pár perc alatt adtam be a jelentkezésem. Számomra csodák csodájára „úgy ahogy vagyok”, kiválasztott erre a feladatra a vezetőség, és itt lehetek.

Itt a főiskolán szolgálhatom az Urat, a főiskolai hallgatókat, oktatókat, itt dolgozókat, ide érkezőket, azzal amim van, amit kaptam. Úgy érzem Istennél semmi sem veszett kárba és nagyon örülök, hogy egy olyan közösségben szolgálhatom őt, amit szívből szeretek. 

Sokszor megtapasztaltam és most is tapasztalom az Úr nagyságát, kegyelmét, jóságát és szeretetét; hogy az Úr az aki a reménytelenben, a lehetetlenben is be tud avatkozni, fel tud emelni, reménységet tud adni; tapasztalom az Úr gyógyítását, megtartó erejét a mindennapokban, tapasztalom, hogy Isten csodálatosan munkálkodik ebben a közösségben, igen, embereken keresztül, emberek által is, igen, használ bennünket egymás életében, egymás felé.