Pál Krisztina

1979-ben születtem, Budapesten egy három gyerekes család legidősebb gyermekeként; egy húgom és egy öcsém van, akikkel mindig nagyon szerettük egymást. Magamban imádkozó gyermek voltam, amióta az eszemet tudom. Kiváltság, és mindig nagyon különleges és fontos volt a számomra, hogy a Jóistennel megbeszélhessem a gondolataimat, az életem minden dolgát.  Ez a beszélgetés ma is tart, vezetés közben, séta közben, bármilyen élethelyzetben. Csodálatos dolog a számomra, hogy az Úrhoz bármikor, bármilyen helyzetben szólhatok, kiálthatok. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt a beszélgetést közöttünk gyermekkorom óta kialakította. Gyakorlatilag „észrevétlenül”a kezdet kezdetén megjelent és ott van, jelen van a szívemben. 

Azt nem mondhatom, hogy hitben neveltek (de mindenképp szeretetben). Nem olvastam a Bibliát és fogalmam sincs, hogy honnan volt fogalmam arról, hogy Jézus Krisztus kicsoda és nem tudom hogy honnan voltam meggyőződve arról, hogy Ő a legkülönlegesebb és legjobb Valaki, akihez tudok szólni és Ő tud válaszolni. Nem tudom, de nagyon hálás vagyok ezért. A szüleim nem jártak közösségbe, bár édesanyám bemerítkezett, amikor én gyerek voltam, annak a gyülekezetnek az elődjében, amibe én most járok (MPE Segítség Köve Gyülekezet, Csepel). Isten csodálatos gondviselése a számomra, hogy 35 éve a szomszédunkban laknak, és hat éves korom óta ismerem a mostani gyülekezetvezetőinket, egy házaspárt, a pásztorunkat és a feleségét, akiknek a kisebbik lányával egy osztályba jártam általános iskolába, ő ma testvérem és segítségem; a nagyobbik lányuk pedig szintén testvérem az Úrban és a dicsőítő zenekarom vezetője. Az első imádság, amire emlékszem, Márti néni, a mostani pásztorunk felesége imádkozott értem először, hat éves koromban, amikor az iskolába indultunk. Meghatározó élmény volt számomra, mert az imádságán keresztül megéreztem azt a meghitt kapcsolatot, amiben ő Istennel volt, van, mindamellett, hogy Isten szeretetében, védelemben éreztem magam egész nap aznap. 

Szintén hat éves koromban „véletlenül” ebédbefizetés helyett, az általános iskolában „sikeresen” beiratkoztam csellóra, amin azóta is nagyon nagy örömmel játszom, mostmár a gyülekezeti zenekarban, dicsőítésben. Hiszem, tudom, hogy a hangszeremet az Úrtól kaptam, örömnek, segítségnek, mely az egész életem során támogat, közösségbe von. A zenén keresztül sokszor megtapasztaltam az Úr vígasztalását és azt hogy az Úrról való zenélés, éneklés közben olyan dolgokat érthetünk, érezhetünk meg a szívünkkel, amit esetleg máshogyan nem tudnánk. A zenén keresztül olyan ember is megérezheti, megértheti Isten szeretetét, aki egyébként nem vagy sokkal nehezebben volna rá képes. 

Az Úr szabadítását és vigasztalását a vőlegényem elvesztése, halála utáni, öt évig tartó mélységes fájdalomban, önvádban, gyászban tapasztaltam meg a legerősebben. Teljes összeomlást éltem meg akkor, gyakorlatilag emberi roncsként küzdöttem az életemért és beszéltem Istenhez, mert úgy éreztem, hogy rajta kívül nem tud rajtam senki segíteni. Volt egy pont amikor már nem volt más kérésem, csak az hogy őt megismerhessem… Volt egy pont, amikor bizonyossá vált számomra, hogy Isten figyel rám, hallja az imádságaim és volt egy pont amikor lehajolt hozzám és azt mondta „minden rendbe fog jönni”. Ettől a ponttól fogva kezdtem gyógyulni és felépülni. Isten azóta is fokozatosan gyógyít, vigasztal és épít, és egyre jobban megismerem őt. Dicsőítő zenekart és szerető közösséget kaptam tőle, előbb, minthogy újra lett volna munkám. Gyakorlatilag ebben az időben ismertem meg az Urat az Igéből, a Bibliából, lett önálló, igei alapon is nyugvó ismeretem Istenről. Azóta nem létezik számomra gyönyörűbb és fontosabb olvasmány a Bibliánál, az élő Isten szavánál. Az hogy minden szava igaz, a szívemben és az életemben igazolja vissza az Úr. Hogy valamelyest hétköznapi dolgokról is beszéljek vegyészmérnökként végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen, aztán kutató voltam és PhD fokozatot szereztem. Nem használom. Számomra az, amit az Úr tett értem, velem, az én életemben, az sokkal fontosabb és meghatározóbb annál, mint amit én valaha is tudok tenni, elérni. Nem szeretnék az életemben semmit, amit a „magam erejéből”, Isten nélkül csináltam. Isten nélkül senki és semmi vagyok, ahogy mindenki más is. Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok. 

A cím megszerzése után pár hónappal halt meg a vőlegényem. A gyász évei alatt édesapám karolt fel, ingatlan-értékbecslőként dolgoztam először vele, aztán önállóan. Hálás vagyok ezért az időszakért is, de eléggé kimerültem a világi hajrában, ahogy édesapám mondja a „tűzvonalban”. Ezév márciusában láttam meg a PTF tanulmányi asszisztensi álláshirdetését a gyülekezeti csoportban és gondolkodás nélkül adtam be a jelentkezésem. Hatalmas öröm számomra, hogy „úgy ahogy vagyok”, kiválasztott erre a feladatra a vezetőség, és itt lehetek. Itt a főiskolán szolgálhatom az Urat, a főiskolai hallgatókat, oktatókat, itt dolgozókat, ide érkezőket. Végtelenül hálás vagyok az Úrnak, hogy pontosan arra a helyre, közösségbe hozott, amire ha tudtam volna, hogy létezik, mindig vágytam volna. Úgy érzem itt az Úr minden eddig tanult képességemet használja, Nála semmi sem veszett kárba és nagyon örülök, hogy egy olyan közösségben szolgálhatom őt, amit szívből szeretek. 

Sokszor megtapasztaltam és most is tapasztalom azt, hogy az Úr a reménytelen helyzetben is tud reménységet adni, cselekedni, a romokból is tud életet teremteni.

Számomra az Úr Jézus Krisztus, az Ő Atyjával és az Ő Szent Lelkével „minden vigasztalás forrása, Istene”, akiben a legelveszettebbek is minden körülmények közt reménykedhetnek. „Számomra az Isten a második, harmadik, ezredik, milliomodik újabb esély Istene.” * Aki számára semmi sem lehetetlen.

*idézet Dobner Illéstől