És ami a tények mögött van:
Pszichológus akartam lenni. Ez még a szocializmusban volt. Azt mondták, minden tizenhat éves lány az akar lenni. És abból amúgy sem lehet megélni. Elmentem a közgázra. Szerencsém volt: közben rendszerváltás lett, elég tág tudományos térből lehetett szemezgetni a képződés során, és megnyíltak az ösztöndíjak is. Tanultam szociológiát, kulturális antropológiát, nemzetközi kommunikációt, irodalmat és pszichológiát. Tanultam emberről, rendszerekről és kapcsolatokról. Aztán tanultam tovább, immár Németországban, célzottan pszichológiát és gender tudományokat. Éltem külföldön, közben anya lettem, és sorban emelkedtek fel a fátylak, alakultak újjá a lehetségessé váló megélések és értelmezések. Egy dolog nem változott, és
többé ettől senki nem téríthetett el: emberekkel szerettem együtt lenni. Lassan elhagytam minden más aktivitást, és minden erőmet és időmet arra szántam, hogy tanuljam, tapasztaljam, hogyan legyek együtt legyek emberekkel – értük. Azzal a szándékkal, hogy megtapasztaljuk a valódi együttlét, a valódi figyelem erejét, aminek eredményeképpen valami, valahogyan másképpen megélhetővé válik. Képződtem tovább. Tanultam magam. Az élet hamar odasodort a képző oldalra is. Megküzdöttünk egymással – én és a képző szerep. Érdemes volt a harc, idővel átformáltuk és megszerettük egymást. Mint egy újabb forma és lehetőség arra, hogy érdemben kapcsolódjunk egymáshoz a hallgatókkal, annak érdekében, hogy formálódjon valami köztünk, bennünk, körülöttünk. Nagyon sok fontos, érdekes és néha nehéz és fájdalmas találkozás kísérte ezt az utat. Hálás vagyok mindenkinek az összes élményért, érzésért és tanulásért, ami ezeknek a találkozásoknak köszönhetően lehetővé vált.